Kovács Gergely István  János Zsigmond, Báthory István, Báthory Zsigmond
  • Sorozat:
    Magyar királyok és uralkodók
    18. kötet
  • Kategória: Magyar történelem
  • Oldalszám: 96
  • Könyv kötése: keménytáblás
  • Könyv hossza: 284 mm
  • Könyv szélessége: 208 mm
  • Könyv súlya: 450 gramm
  • Áfa: 5%
  • Bizományos értékesítés: Van
  • Rendelhető: Igen
  • ISBN/ISSN: 9786155013324
Magyar történelem

Áttekintés a könyvről

Magyar királyok és uralkodók 18. kötet

Látogassa meg a sorozat acebook oldalát!


Csak díszdobozban kapható!

Információ a könyvről

Miután három részre szakadt az ország, kétharmadán a Habsburgok és a törökök uralkodtak, megfeledkezvén a harmadik részről Erdélyről. Szerencsére! –– Mert így Erdély lett a magyar politika, és kultúra hazája. Kötetünk első hőse, János Zsigmond szinte „önhibáján kívül” lett Erdély fejedelme. Utóda, Báthory István megerősítette a fejedelem nemzetközi tekintélyét, unokaöccse, Báthory Zsigmond miatt viszont idegen hadak lepték el Erdélyt.

 

Részlet a könyvből:

Kezdet: a zűrzavar

 

 

Tudjuk már, hogy Magyarország 1541-ben, amikor a török elfoglalta Buda várát, majd az ezt következő években is nagy káoszban élt.

A törökök ekkor is, azután is Erdélyt, mint „önálló államot” a saját kreatúrájuknak tartották. II. (Nagy) Szulejmán szultán eleve meg is írta egyik levelében, hogy Erdély „az ő sajátja” – értsd: az ő országa, az ő földje –, birtokolt tartománya, birodalmának a része.

A szultán magabiztos kijelentése mögött azonban egyfajta politikai szükségszerűség is meghúzódhatott. Maga is kénytelen volt belátni, hogy nem képes megszerezni, elfoglalni és megtartani az egész Magyar Királyságot úgy, ahogyan korábban akarta.

II. Szulejmán okos ember volt, a maga módján nagy ember, aki nemcsak a hadászathoz, hanem a közigazgatáshoz, a joghoz (a törökök „Törvényhozó” melléknévvel is felruházták), sőt az irodalomhoz is értett.

Mivel ugyanakkor a Habsburgok is belátták, hogy nem képesek (még) uralni az egész Magyarországot, a két birodalom a maga sajátos módján, különösebb diplomáciai tárgyalások nélkül is mintegy megosztozott hazánk területén.

A törökök mintha felismerték volna, hogy kell egy ütközőállam, ahol a magyarok valamennyire mégiscsak a maguk szokásai szerint élhetnek, egy olyan területrészen, amely maga is török ellenőrzés alatt áll – hát erre a célra jelölték ki Erdélyt, amely egyébként is a lehető legtávolabb feküdt Bécstől, azaz valószínűleg mentes lehetett a későbbiekben a Habsburg-befolyástól.

Erdélyben – régi magyar lakossága mellett – már akkor élt több nemzetiség is. A 16. században a magyarok még valamelyest túlsúlyban voltak, lévén, hogy a lakosság 53 százalékát tették ki.

A kora középkorban betelepült szászok adták a helyiek 8 százalékát, az „egyéb” népek szintén 8-at, a románság viszont akkor már 31 százalékát alkotta a népességnek. (A székelyeket a magyarokhoz számították természetesen. Erdélyben minden székely magyar, de nem minden magyar székely.)

Száz évvel később aztán a magyarok már a lakosságnak a felét sem tették ki (45 %), a románok már majdnem 40 %-ot jelentettek, de a szászok aránya is nőtt, és valahol a 10-15 % között lehetett akkortájt.

Ezen időszakban a két román vajdaságból, Havasalföldről és Moldvából szintén folyamatosan jöttek át románok – „államhatár” csak elméletben létezett, és egyébként is a Kárpátok hegyláncai alkották –, így a román lakosság részaránya erőteljesen emelkedett.

Míg számos vármegyében és városban a lakosság döntő többsége magyar maradt, a délebbi területeken számos olyan falut lehetett találni, amelyekben gyakorlatilag mindenki román volt.

A középkori Magyarország uralkodói különféle, olykor igen kiterjedt jogokat adtak az erdélyi magyaroknak és székelyeknek, de a betelepülő-betelepített szászoknak is. A románok azonban nem kaptak semmiféle jogot, és ezen az állapoton növekvő számarányuk se változtathatott.

1437-ben, a Budai Nagy Antal vezette parasztfelkelés idején a magyar nemesség, a székely előkelők (akik büszkék voltak előjogaikra és a magyarságon belüli különállásukra), illetve a szász városi patríciusok megkötötték a „három nemzet unióját”, amelyben a zömmel jobbágysorban élő románok szintén nem voltak képviselve. Az erdélyi fejedelemség berendezkedése a továbbiakban is ezen alapult.

Hogy aztán Erdély 1541-től a törökök befolyása alatt élt, annak számos jele volt. Sztambul titkolni sem próbálta, hogy Erdély az övé, és hogy az ottani, viszonylagos szabadság a lakók számára éppen a mindenkori szultán jóakaratától – egyáltalán: az akaratától! – függ.

A három „nemzet”: a magyar, a székely és a szász választotta meg az erdélyi fejedelmeket. No persze a török már előre tudta, kit fognak megválasztani, bár ebből is fakadtak bonyodalmak később.

Ám legtöbbször a török által jóváhagyott néhány nagyúr között dönthettek a magyarok, székelyek, szászok, vagy ha a maguk feje után mentek, akkor a Porta kifejezte a nemtetszését, időnként „erélyesebb” módszereket is alkalmazva.

Miután megválasztották az új fejedelmet, az illető megkapta a törököktől az athamét, vagyis a szultáni megerősítésről szóló dokumentumot, a „megbízólevelét”. Ennek nyilvános átadása szintén egy újabb, mindenki számára látható jele volt a török függésnek, éppúgy, mint ahogy az évről évre összeszedendő és Sztambulba küldendő adóról is mindenki tudott.

A fejedelem viszont – mintegy cserébe ezért a függésért – majdhogynem szuverén ura volt kis országának. Önálló külpolitikát ugyan nemigen folytathatott, vagy ha mégis – mint tették ezt egyes fejedelmek –, azt a török Porta, hacsak nem a Habsburgok ellen irányult, rossz szemmel nézte, a folytatást gyakran megtiltotta, a kilengéseket megbosszulta. Ám Erdélyen belül a fejedelem lényegében azt tehetett, amit akart: a török ebbe nem szólt bele.

Kezdeményezhetett új törvényeket, összehívathatott vagy feloszlathatott országgyűléseket, kinevezéseket vagy akár kivégzéseket is elrendelhetett. Még a végrehajtó hatalom is a fejedelem kezében összpontosult: a legtöbb tisztség betöltéséről ő döntött egy személyben.

Ő uralta a helyi hadsereget is, amit egyes fejedelmek csak a belső rend fenntartására használtak, más, „renitensebb” fejedelmek viszont a sereggel külországokba is eljutottak, külpolitikai és hadászati kalandokba keveredtek.

Ily módon tehát az erdélyi fejedelem – legalábbis befelé – „abszolút” hatalom birtokosa lehetett – talán még fokozottabb mértékben is, mint a királyi Magyarország uralkodója.

Erdély mint önálló (?) állam azonban igazából nem kizárólag a törökök műve volt, hanem és elsősorban Martinuzzi Fráter Györgyé, a „fehér baráté”, „György baráté”.

Ez az ember igen nagy dolgokat hajtott végre: a 16. század egyik legkiemelkedőbb politikusa volt.

 

Fráter György

 

Horvát kisnemesi családban született 1482-ben, eredetileg Utyesenicsnek hívták.

A Martinuzzi nevet olasz anyja után használta, ám a magyar történelembe végül is a „Fráter” (testvér, barát – latinul a szerzetesek megszólítása) melléknéven került be.

Néhai Hunyadi Mátyás törvénytelen fia, Corvin János karolta fel annak idején a nincstelen gyereket, aki aztán a Szapolyaiaknál lett apród, majd katona.

Később belépett az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrendbe, a pálosokhoz, ahol írni-olvasni is megtanult, és lassanként nagy műveltséget szerzett.

30 éves korára már kolostorfőnök volt, működött a lengyelországi Czestochowában is. Innen küldték újra Magyarországra, különböző pálos kolostorok rendbetételére.

Amikor 1527-ben a Habsburg Ferdinánd ellenkirályaként megválasztott (utolsó, legalábbis születésére nézve nemzeti magyar király) I. Szapolyai János menekülésre kényszerült, Fráter György éppen a sajóládi kolostor perjele (vezetője) volt. Itt találkoztak össze, ám már korábbról is ismerték egymást.

Fráter György a Budáról elűzött Szapolyai szolgálatába állt, a követe lett, a diplomatája, tanácsadója, majd legfőbb bizalmasa – a király még a pénzügyeit is rábízta, és nem is csalódott. Több sikeres küldetéssel bízta meg Lengyelországban is.

Szapolyai visszatérése után György testvér hamarosan váradi püspök lett. 1538-ban nagy szerepet vállalt a Ferdinánd és János között – nem véletlenül éppen Váradon – megkötött békeszerződés létrehozásában.

Amikor Szapolyai János 1540-ben meghalt, Fráter György a király még csecsemő fiának és vele lengyel származású özvegyének, Jagelló Izabellának a trónon maradását támogatta – a váradi szerződés ellenében is –, míg Budát csellel el nem foglalták a Habsburg-ostrom meghiúsítására megjelent törökök.

Innentől kezdve a már egyáltalán nem fiatal Fráter György mindig igyekezett valamilyen megoldást találni a magyarok, Bécs és Sztambul érdekeinek egyeztetésére.

Tette mindezt azért is, mert úgy érezte: az ő lelkén (is) szárad, hogy a török olyan könnyen megkaparintotta és kivette Izabella, János Zsigmond és az ő kezéből Budát és az ország középső részét.

Ügyes diplomataként tárgyalt Szulejmánnal, féken tartotta I. Ferdinándot, és mindent megtett azért, hogy legalább a viszonylag független Erdélyt megtartsa, megmentse.

Végül elérte, hogy a csecsemő János Zsigmondot a török elismerje Erdély fejedelmének, aki ezután évi 10 ezer arany adó fejében ott viszonylag önállóan uralkodhat. Egyelőre a gyermek anyja, Izabella is a hatalomban maradt – de minden mögött Fráter György állt, aki remek szervező, kiváló diplomata volt.

A következő években azonban annyira belebonyolódott a Habsburgokkal Erdély átadására kötött szerződések végrehajtásába, a „kettős” és „hármas” játszmákba, hogy a végén már mind a Habsburgok, mint a törökök gyanakodtak rá, pedig ő – saját állítása szerint – csak jót akart, mindig az optimális megoldást kereste.

A körülmények szorításában hol Bécsnek, hol a szultánnak ajánlotta fel Erdélyt, mindkettővel titokban egyezkedett.

1551-ben a Habsburgok – az előző években megkötött, sorozatos egyezmények alapján – megkísérelték a birtokukba venni Erdélyt.

Mikor a törökök is haddal jöttek, Fráter György pedig különböző diplomáciai húzásokkal próbálta kijátszani őket, az I. Ferdinánd által a helyzet „megoldására” felhatalmazott Habsburg-tábornok bérgyilkosokat küldött ellene.

Ezek végeztek a püspök-politikussal alvinci kastélyában, ahol teste aztán heteken keresztül temetetlen hevert.

(keretes vége)

 

Fráter György sorsa azért is alakult ennyire tragikusan, mert Magyarországot addigra jószerével magára hagyták az európai keresztény hatalmak, és mintegy odavetették a töröknek: „Hazánk a 16. század elejére gyakorlatilag magára maradt a törökkel folytatott évszázados harcban” (Barta).

Mi azonban most nem az akkori nemzetközi helyzetről írunk elsősorban.

Most Erdély születése és „elindítása” a témánk. Ez pedig nagyobbrészt egybeesik az első erdélyi fejedelem, Szapolyai János Zsigmond életével.

1695 Ft
1356 Ft
20 %
Ajánlott könyvek

Balla Tibor

A k.u.k. hadseregtől a Vörös Hadseregig

A Nagy csaták sorozat 14. kötete

 

Magyar katonák a Nagy Háború román és olasz frontján, és a Tanácsköztársaság honvédő hadjáratban

 

Lázár Balázs

A Habsburg Birodalom zászlói alatt

Nagy csaták sorozat 13. kötete.

A „Nagy Csaták” könyvsorozat magyar csatákat tartalmazó kötetei az eddigiektől eltérően nem kronologikus rendben jelennek meg. A kötetben szereplő csaták: A kötetben szereplő csaták: Pétervárad ● Belgrád ● Banja Luka ● Kolin ● Berlini portya ● Leuthen ● Arcole ● Győr

Látogassa meg a sorozat Facebook oldalát!

Szabó Péter

Harcok a horogkereszt árnyékában

Nagy csaták sorozat 12. kötete.

A „Nagy Csaták” könyvsorozat magyar csatákat tartalmazó kötetei az eddigiektől eltérően nem kronologikus rendben jelennek meg.
A kötetben szereplő csaták: A magyar királyi Gyorshadtest 1941. évi ukrajnai csatái ● Csaták a Donnál. A magyar királyi 2. honvéd hadsereg 1942–1943. évi hadműveletei ● A magyar 1. hadsereg 1944. évi támadása a Kárpátok előtt
Látogassa meg a sorozat Facebook oldalát!