Dávid Sándor  Forma 1 sztorik 2013-2014
  • Kategória: Sport, F-1, Motor
  • Oldalszám: 332
  • Könyv kötése: puhakötéses
  • Könyv szélessége: 155 mm
  • Könyv magassága: 225 mm
  • Könyv súlya: 554 gramm
  • Áfa: 5%
  • Rendelhető: Igen
  • ISBN/ISSN: 9771416486139
Sport, F-1, Motor
Kiemelt ajánlat, Akció, Sport

Áttekintés a könyvről


Idén is a könyvesboltok polcaira kerül Dávid Sándor legendás évösszefoglalója. Ennek a kötetnek a kézbevételével és elolvasásával is ugyanolyan szerencse éri az Olvasót, mint a korábbiakkal.

 

Információ a könyvről

 

 

A szerző utánozhatatlan stílusa és mesélőképessége a száguldó cirkusz világát is úgy képes újraláttatni velünk, hogy szinte elfelejtjük, ezt az egészet egyszer a televízióban már mi magunk is végignéztük. A világ legnagyobb vándorcirkusza továbbra is milliók figyelmét köti le.


A "varázslók", akik miatt odatapadunk a képernyőre:
- a még mindig szemtelenül fiatal háromszoros világbajnok Vettel útban a negyedik világbajnoki győzelme felé

- a szintén kétszeres világbajnok spanyol Alonso, aki bármikor megtréfálhatja Vettelt

- Räikkönen, aki még mindig zseniálisan vezet, és egyre okosabb

- Webber, a Red Bullos csapattárs, aki ki van éhezve a világbajnoki címre

- a világbajnok Hamilton, aki azt szeretné, hogy határozott, kemény versenyzőként emlékezzenek rá
- és a feltörekvők, Rosberg, Grosjean, Di Resta, akik folyamatosan szorongatják a nagy öregeket

 

Részlet a könyvből:


MAGYAR NAGYDÍJ 2013

Hungaroring

július 28.

 

HAMILTON BÍRTA

A LEGJOBBAN

A HUNGARORING POKLÁT

 

         

          A huszonnyolcadik Magyar Nagydíj következik itt, a Hungaroringen, amelyről az induláskor maximum öt verseny lebonyolítását tételezték fel a szakemberek, vagy még ennyit sem, és Bernie Ecclestone-t fantasztának bélyegezték, amiért egy vasfüggöny mögötti országba hozta, a teljes ismeretlenségbe a Forma-1-et. (Természetesen sohasem feledkezzünk el a történetileg első Magyar Nagydíjról, amely 1936-ban, a Népligetben volt, és Tazio Nuvolari győzelmével végződött!)           Maga Bernie azonban pontosan tudta, mit akar, és ezt el is mondta a Népsportnak, még 1983-ban: „Arra kell gondolni, hogy ez lesz az első, egy szocialista országban megrendezett Forma-1-es világbajnoki futam. És én be szeretném bizonyítani, meg akarom mutatni a világnak, hogy itt is lehet ugyanolyan színvonalú versenyt lebonyolítani, mint másutt. Sőt jobbat!

          És sokszorosan neki lett igaza!

          Ennek bizony harminc éve, több mint egy emberöltőnyi idő telt el a kezdetek óta, s ez már van olyan jelentős időtávlat, amelyből érdemes röviden áttekinteni az elmúlt évtizedeket.

          Természetesen csak nagy léptékkel haladva, mert a mondanivaló még így is tetemes. Már a kezdet sem volt könnyű, közel három év munkájába, tárgyalásaiba, csalódásaiba és örömeibe tellett, amíg Ecclestone Rohonyi Tamás által bejelentett terve a megvalósulása küszöbére érkezett. Mégpedig különös megkötésekkel. Nevezetesen, egy a „létező szocializmusban” élő országban, csak egy „kapitalista” metódussal volt megoldható: a vállalkozóknak létre kellett hozniuk egy Gazdasági Társaságot, amely társaság azután a saját pénzéből (amelyet természetesen a társaságot alkotó vállalatok adtak össze, és veszítettek el később) építhette meg a Hungaroringet.

          Az építés ezzel szemben (miután Balogh Tibor Londonban aláírta Ecclestone úrral a szerződésünket) már mondhatni rekord gyorsasággal folyt (1985 ősze - 1986 tavasza), és a magyar mérnökök állítása szerint a saját terveik alapján készült el, anélkül, mint sokan tudni vélik, hogy Ecclestone egyetlen jelentős részletet is megváltoztatott volna azokban! Nyolc hónap alatt lett kész a pálya, Auth Györgyi kormánybiztos irányításával, és csak néhány nappal maradt el az építési rekordot tartó Monzától.

          Az első verseny óriási közönségsiker volt, a három nap alatt több mint háromszázezer néző volt kint a pályán, ami szerény bevételi többletet, gazdasági hasznot is jelentett. Az építtetők hiteleihez képest azonban ez a „haszon” eltörpült. És az első ötéves ciklus végére nem egyszerűen csak elfogyott, hanem már-már katasztrofális szegénységbe torkollott. Miközben szenzációs versenyek zajlottak, a gazdasági kegyelemdöfést a környező szocialista országok, de főleg az NDK és Csehszlovákia hatóságainak az a rendelkezése okozta, amely olyan mértékűre csökkentette a turistái valuta ellátmányát, hogy az nem fedezte többé a Hungaroring belépőjegy árát és az itt tartózkodást. Ez a rendelkezés óriási léket vágott a Magyar Nagydíj nézőközönsége létszámában.

          Ebben az időben pedig olyan világnagyságok alkották a mezőnyt, mint az első két versenyünket nyerő Nelson Piquet, a fiatal Ayrton Senna, a magyar közönség kedvence, Nigel Mansell, és a négyszeres világbajnok Alain Prost, akit első versenyünk alkalmával tortával köszöntöttek, mivel számára ez volt éppen a századik Nagydíja.

          A második ötéves szerződés idejére (amelyet minden várakozást felülmúlva megkötöttünk!), az egész világ megváltozott a Hungaroring és a Magyar Nagydíjak körül. Ekkor volt a rendszerváltozás, és nem csak a pálya tulajdonosainak nem volt fogalmuk sem arról, hogyan tovább. Az út, amelyet végül is választottak, bevált. Bernard Ecclestone hajlandó volt öt évre bérbe venni a Hungaroringet, és megrendezni rajta a versenyeket. Természetesen jogdíj ellenében.

          Idehaza pedig, az új törvények szerint, részvénytársasággá kellett alakulnia a korábbi GT-nek, amelynek vezetője egy egészen új fiú, dr. Berényi János lett, a Győr-Sopron-Ebenfurti Vasút igazgatója, akit korábbi főnöke, Siklós Csaba közlekedési miniszter ajánlott e posztra. Ettől kezdve a versenyek sorsa elsősorban a két fiatal menedzserre volt bízva, egyfelől Berényire, másfelől a MAMSZ elnökére, aki Ecclestone képviseletét is ellátta egyben: Neményi Bélára.

          Sajnos, ez a megoldás sem működött sokáig olajozottan, és megint a bevétel hiánya okozott gondokat. A kilencvenes évek elején Neményi az IBUSZ-t bízta meg a jegyek árusításával, de a márkás cég két egymást követő évben 300, majd 380 millió forint ráfizetést könyvelhetett el, sőt a fizetés késése miatt vitába is keveredett Bernie Ecclestone-nal.

          A versenyeken ekkoriban már megjelentek az új nemzedék leendő nagyjai: Schumacher, Hill és a többiek, de itt volt még Senna, Prost és Berger is.

          A megoldást végül az Ostermann cég, nevezetesen Frank Tamás és Gerstl Péter megjelenése hozta a Hungaroring gazdasági életében. És az, hogy Berényi doktor békésen visszavette a pályát Bernie Ecclestontól, magyar kézbe. Továbbá igen lényeges fordulat volt még, hogy a Békesi László pénzügyminiszter, először a pálya történetében elfogadta Bernie érvelését, és utána is számolt: hogy a Magyar Nagydíj mindenképpen bevételt hoz az országnak. És ettől kezdve a kormányok különböző formában, de támogatni kezdték a Magyar Nagydíjat, a Hungaroringet.

          Az igazi „csodát” azonban mégis az Ostermann csinálta, annak ellenére, hogy a vállalkozása első évében ötven milliót bukott a cég, de miután Ecclestone „biztatására” tovább dolgozott, az első években látott hatalmas nézőszámokat ért el, és kétmilliárd feletti bevételeket, természetesen már az újra értékelődött forintban. Működésük ma is tart, (sajnos Frank Tamás váratlan halála folytán) Gerstl Péter egyedül viszi a céget, de előrejelzése, ami a legfrissebb jegyeladások számát illeti, szintén biztató!

          Mint a pálya résztulajdonosai, és a részvénytársaság alelnökei, mindig is szívügyüknek tekintették a Hungaroring folyamatos fejlesztését, a világszínvonalú fogadókészségének a fenntartását. Ebbe beletartozott a fedett lelátók felújítása, sőt az ülőhelyek számának állandó növelése, a célegyenes meghosszabbítása a boxok területének növelhetősége érdekében, az új toronyépület megépítése, és végül, de nem utolsó sorban, a pálya kanyarjainak átépítése a jobb előzési lehetőségek miatt. Mindketten elnyerték Bernie Ecclestone őszinte barátságát, és különösen a mozgékonyabb Frank Tamás (Gerstl Péter inkább a számítógép társaságát választotta), beépült a Forma-1 világbajnokság nemzetközi gépezetébe, sok elismerést szerezve ezzel a magyaroknak.

          A Hungaroring építése, fejlesztése, lényegében soha, egyetlen pillanatra sem állt meg. Sőt! Éppen napjainkban tervezik az eddigi legjelentősebb fejlesztést, amennyiben sikerül aláírni a Magyar Nagydíjak sorozatának a 2021-ig való meghosszabbítását jelentő szerződést.

          A fentebb leírt fejlesztések természetesen összességükben évtizedek alatt valósultak meg. A Berényi érát, egy rövid, elhanyagolható közjáték után Palik László tíz éves elnöklése követte. A munkálatokat már Berényi alatt kezdve, de Palik alatt is hosszasan Gaál Attila vezérigazgató és Morvay Károly főmérnök irányította – és nagy kár lenne megfeledkezni Attila szigorú stílusáról, áldozatos munkájukról.

          Miközben a munka soha nem állt le, természetesen a versenyek, a Nagydíjak is következtek, ritmusosan egymás után. Az idősebb ászok kimaradtak, („De hova tűnt Damon Hill?!”), helyettük viszont jött Schumacher és Hakkinen ideje, majd Jacques Villeneuve kápráztatta el nem is egyszer a nagyérdeműt, és máris megint új neveket, ragyogó új versenyzőket ismerhettünk meg: Alonso, Massa, Button, Vettel, Nico Rosberg, Hamilton, Raikkönnen…

          A Hungaroringet az utóbbi három évben új menedzsment irányítja: a kétszeres kajak olimpiai bajnok Gyulay Zsolt elnökkel, és Gazsi Júlia vezérigazgató helyettessel az élén. Friss emberek, új gondolatok, és talán a leglényegesebb: megbízható állami támogatás, a sikeres munka elismeréseként. És mögöttük ott vannak természetesen a régi, húsz-harminc éve a Magyar Nagydíjért élő szakemberek, közöttük Gerstl Péter, Szamos Miklós, Kovács Ágnes, Divéki Ágnes, Faluvégi Péter, dr. Petán Péter és nagyon sokan mások, akiknek a munkája nélkül a Hungaroring nem lehetne ma, harminc év után, a világ egyik legelismertebb, a világbajnoki sorozat alapját jelentő pályák egyike.

          Mert az!

 

A verseny:

          Rajt: Hamilton az első rajtkockából indulva átveszi a vezetést. Vettel (második rajthely) és Grosjean (harmadik rajthely) az első kanyarra sprintelve nagyon közel jönnek egymáshoz.

          1. kör: Massa és Rosberg ütköznek az ötödik helyért folyó harcban. Massa Ferrarijáról leszakad az első szárny bal első eleme. Rosbergnek nagy ívben ki kell térnie, és csak tizenkettedikként tér vissza a pályára.

          2. kör: Sorrend elöl: Hamilton, Vettel, Grosjean, Alonso, Massa, Räikkönen és Webber, aki a menők közül egyedül keményebb gumikkal kelt útra.

          10. kör: Hamilton első kerékcseréje: lágyról közepes keverékre vált. Az élen Vettel.

          12. kör: Vettel bemegy, és keményebb gumikon hetediknek jön ki. Button mögé, aki kemény gumijain sokkal lassabb részidőt fut.

          17. kör: Vettel megpróbálja megelőzni Buttont, eközben megsérti a McLarennel saját első szárnyát.

          20. kör: Sutil századik nagydíjának vége szakad: hibás hidraulika.

          24. kör: Vettel megelőzi Buttont, és még a második helyet is megnyeri, mert Webber kereket cserél. Grosjean is megelőzi Buttont, közben megérinti, és a sikánban egyenesen halad. Ezért a verseny végén a francia 20 másodperc plusz időt kap.

          29. kör: Grosjean kívül áterőszakolja magát Massán a negyedik kanyarban. A lótuszos túl messzire hagyja el a pályát közben, ezért áthaladási büntetést kap, amelyet a 38. körben tölt le.

          56. kör: Az élen álló Vettel harmadik és egyben utolsó kerékcseréjére megy ki (közepesről közepesre) és negyedikként tér vissza a versenybe. Előtte: Hamilton Webber és Räikkönen.

          60. kör: Webber harmadszor a boxban. Még fel kell tetetnie a lágy gumikat. 13 másodperccel a szorosan együtt haladó Räikkönen (2.) és Vettel (3.) mögé jön vissza.

          66. kör: Rosberg kiáll: motorhiba (kilencedik helyről).

          68. kör: Vettel Raikkönent támadja, közben kimegy a kavicságyra, és talajt veszt.

          70. kör: Vettel szorosan Räikkönen mögött, de már nem tudja megelőzni.

          Cél: Hamilton győz Räikkönen és Vettel előtt.

 

          Szerintem az idei (2013) Magyar Nagydíj legizgalmasabb, de mindenképpen a legfontosabb pillanata az volt, amikor a verseny vasárnapján Németh Lászlóné miniszter asszony Bernard Ecclestone úrral közösen aláírta azt a szerződést, amely a Magyar Nagydíjak máris igen hosszú sorozatát egészen 2021-ig meghosszabbítja! Úgy vélem ezt a pillanatot nem lehet felülmúlni akármilyen versenybeli eseménnyel sem.

          Ezt az ünnepi napot, pontosabban az egész hétvégét az időjárás olyan kánikulával ünnepelte, hogy a Magyar Nagydíj az év legforróbb versenye lett, olyan ellenfelek előtt, mint Sepang, Sanghaj, Abu Dhabi és Bahrein, hogy sivatagokat is említsek. Amikor a verseny ugyanis végre elindult, a levegő hőfoka árnyékban 35 fok Celsius volt, az aszfalt hőmérséklete pedig 51 fok, ami a verseny végére visszahűlt 49 fokra. Gondolom, mert a sok autó eltakarta fölüle a napot.

          Ez persze csak élc volt.

          Az viszont nem volt vicc, hogy a német RTL riportere, Florian König, a közvetítésük elején szakértője, Niki Lauda arcán is megmérte egy kis kütyüvel a sapka árnyékában a bőre hőmérsékletét, hogy szemmel láthatóan érzékeltesse, nem a levegőbe beszél. Lauda erre kifejtette a véleményét, amely szerint izgalmas lesz majd azt lesni, hogy melyik autó és melyik motor bírja, és meddig, ezt a hihetetlen hőséget.

          Ez valóban izgalmas volt, de érdekes, és kissé megmagyarázhatatlan, hogy ebben a kíméletlen hőségben semmivel sem volt több gumidefekt vagy motor gond, mint normális körülmények között.

          Az igazi, „vájtfülű” szakértőket azonban ezen a kánikulai hétvégén egész más dolog foglalkoztatta. Nevezetesen, hogy vajon mit hoz ez a Magyar Nagydíj az éppen mélyrepülésben lévő Hamilton számára, aki, ha netán nyerni tudna, akkor beállíthatná Schumacher itteni rekordját, ami Hungaroringi győzelmei számát illeti.

          A legbennfentesebbek erre azonban semmi esélyt nem láttak, mondván (sőt tudván!), hogy Lewis nem sokkal előbb, immár sokadszor, és talán végleg (soha ne mondd, hogy soha!) szakított barátnőjével, Nicole Scherzingerrel, és emiatt lógó orral érkezett Budapestre, azaz más kifejezéssel „lelki válságban” van.

          Miután engem soha nem érdekeltek különösebben a hymen hírek, és például azt sem tudom, hogy vajon ez a németes nevű hölgy azonos-e azzal a gyönyörű tejeskávé bőrű hölggyel, akinek Hamilton néhány évvel ezelőtt még egy szállodát is vett szerelmes nekibuzdulásában, vagy annak sokadik utóda, így azt sem tudom lemérni, hogy ez a megrázkódtatás azonos mértékű-e azzal, amekkora az a korábbi volt, és csak remélni mertem, hogy nem.

          Egyébként Lewis-nak a győzelmein kívül „balhéi” is voltak már a Hungaroringen, elég csak mclarenes korából a közte és Alonso közötti csetepatéra gondolni, de általában azért (egész pályafutása során) jól szokott kijönni ezekből a válságokból.

          Ha meg a mostani nagydíjunkat vesszük, akkor annyira jól, hogy a versenyek előtt akár mindig is szakítania kellene, mert a mostani „lelki válságát” annyira sikerült leküzdenie, hogy ő vitte el az edzéselsőséget, és megnyerte a versenyt is, csont nélkül, rajt-cél győzelmet aratva, miközben világbajnokok egész serege (mert szerencsére vannak elegen a mostani mezőnyben) ott loholt és izzadt mögötte reménytelenül. „Úgy érzem” - mondta a verseny után, „ez volt pályafutásom egyik legfontosabb győzelme. És annak ellenére, hogy még reggel sem gondoltam, hogy nyerhetek.”

          Hogy jobban értsük: ez volt az első győzelme új csapata, a Mercedes színeiben, és ezzel megszabadult attól a nyomástól, hogy meg kell mutatnia, hogy megérte az árát!

          Ha ezt a barátnőjének köszönheti, egy szál virággal azért, gondolom, tartozik neki.

          Arra viszont nem igen emlékszem, hogy régebbi korok menői ilyen gazdag érzelmi életet éltek volna, mint Lewis. Vagy csak nem kapta föl ennyire őket a média. A legtöbbet a szépemlékű Clay Regazzonit emlegették, aki igazi playboy volt, ha ismeri még valaki ezt a szót, később James Huntnak is ismert volt néhány love story-ja (amennyiben ezekben valóban még szerelemről is esett szó), de például a Forma-1-ben valaha megfordult egyik legszebb nőről, Mimikáról, Carlos Reuteman feleségéről legfeljebb annyit tudhatunk, hogy ott ült mindig a boxutca kerítésén, jegyzetfüzettel és stopperórával a kezében, és gondosan jegyzetelte Carlos köridőit.       Mivel akkor még nem Longines és nem is az LG mérte a köröket.

          De így is elragadó volt.

          Amúgy nem tudnék túl sok jelentős eseményt említeni magából a versenyből, mert alapvetően ez is a Hungaroringen szokásos lefolyású futam volt: sok küszködés és kevés eredmény, ami az előzéseket, váratlan helyzeteket illeti. A versenyzők számára nagy megpróbáltatás, mert sokkal hosszabb ideig kell dolgozniuk kinn a pályán, mint máshol, jóllehet, ma már nem kell attól tartani, hogy a kétórás időhatár vet majd véget a küzdelemnek. De az egy és háromnegyed óra azért majdnem megvolt…

          Amit pedig az ilyen futamokról szoktam nagy bölcsen mondani: az izgalmat az a végig fennálló lehetőség adja, hogy az élen haladót elvileg még utolérheti valamelyik üldöző, és aki ezt átérzi, az nagyszerűen szórakozik. Tudom, hogy ez egy kicsit lila, de igaz. Különösen a lelátón ülők számára, akik előtt minden pillanatban vannak autók, nem úgy, mint a képernyőn, ahol bizony mindig csak egy-egy részlete látszik a versenynek. De legalább közelről…

          A mondottak ellenére a második helyezett Kimi Raikkönen szerint: „Jó verseny volt, jó eredménnyel!”, és még Vettel sem panaszkodott: „Sajnos Kimit nem tudtam a végén megelőzni, de élveztem a csatát. Nem lett volna baj, ha még néhány körrel tovább tart. A baj az volt, hogy egyszer beragadtam Button mögé, és azzal nagyon sok időt vesztettem.”

          De nem akarok előre szaladni. Inkább vissza. Pontosan harminc évet. Mert ez az év, ez a verseny egyúttal jubileum volt!

          Harminc évvel ezelőtt, 1983 nyarán érkezett meg az a telex Rohonyi Tamástól, Brazíliából (most is itt volt Bernie mellett), amelyben bejelentkezett, hogy Ecclestone szívesen rendezne Budapesten világbajnoki futamot!

          Ezzel indult, és ide jutott a Magyar Forma-1.

          Én pedig, mint annak a bizonyos első, 1986-os versenynek is, a Magyar Televízió képviseletében egyik résztvevője, hogy megidézzem kollégáimat, akik közül már sokan, nincsenek az élők között. Íme, egy régebbi írásom részlete:

          „Három héttel a közvetítés előtt Bernie Ecclestone jónak látta még egyszer megbeszélni a tévéközvetítés ügyét. Munkavacsorán mondatta el magának újból és újból, hogy mit akar a rendező, hogyan látja az egész stáb főnöke, Radnai a dolgok jelenlegi állását, nem lenne-e jobb, ha mégiscsak szerezne a FOCA kölcsön egy parancsnoki kocsit, hogy a közvetítés biztonságosabb legyen?...

          Ennek a kérdésnek természetesen előzménye van. Mégpedig az imolai verseny, amelyet végre megtekinthetett a közvetítést lebonyolító csapat csaknem teljes vezérkara: Egri Ferenc, Dimitrov György, Boldizsár Károly, Mahrer Emil, Fejér Ádám. Mahrer beült a közvetítés alatt az olasz rendező mellé a kocsiba. („Megnyugtató volt látni-hallani, hogy ők is olyan idegesek, majd szétrobbannak, ők is ordítanak egymásra, és ők is kibékülnek az adás után.”) Boldizsár sündörgött a kamerák, operatőrök körül, nézték az állásokat, a képeket. Egriék még a kábelek, drótok mentén bolyongtak, a legkülönfélébb technikai berendezések felé, beleértve magát az Olivettit is. Ők először látta Forma-1-es versenyt, s ahogy mondják, „meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt!” Egri talán ekkor határozta el, ha törik, ha szakad, a mi közvetítésünknek ennél jobbnak kell lennie – és ettől kezdve, ha tehette volna, hát biztosan kint is alszik mindennap a Hungaroringen, és nemcsak a napjait tölti ott munkával.

          Szóval itt, Imolában ajánlotta föl Whittaker, a FOCA televíziós főnöke, hogy jól gondoljuk meg, nincs-e mégis szükségünk egy parancsnoki kocsira, mert ha igen, a FOCA kész azt a saját költségén Budapetre küldeni. Tette ezt az ajánlatot természetesen azért, hogy egyszerűbb és biztonságosabb legyen (szerintük) a magyar közvetítés. A lehetőség csábító volt. De ugyanakkor kockázatos is. Semmi garancia nem volt ugyanis arra, hogy egy „idegen” (persze műszakilag idegen) parancsnoki kocsi minden probléma, esetleg megoldhatatlan műszaki akadály nélkül bele tud illeszkedni a magyar kocsik láncába. És ha nem?...

          Hosszas vita, mérlegelés után döntött úgy a műszaki vezetés, hogy nem kéri a felajánlott kocsit. És erre kérdezett rá még egyszer Ecclestone.

          „Legyen nyugodt, Bernie – mondta Mahrer -, rendben lesznek a dolgok így is.”

Bernie nyugodt maradt, de a búcsúzáskor nagyon aggódva szorított velünk kezet, hosszan fogta mindegyikünk kezét és hosszan nézett a szemünkbe:

          „Hát akkor… O. K.”

          Még szerencse, hogy az események ettől kezdve már olyan gyorsan követték egymást, hogy sok tépelődésre, változtatásra, megijedésre nem volt idő. Régi szabály az, hogy a nagy feladatok, az igazán nagy munkák igazi kollektívákat kovácsolnak össze, amelyekben mindenki dolgozik mindenkiért és valamennyien az ügy sikeréért – a várható elismerés mértékétől és formájától teljesen függetlenül. Így volt ez televíziók Forma-1-es közvetítésének alkalmával is. Természetesen név szerint felsorolni azt a mintegy kétszáz embert, aki részt vett ebben az akcióban, nem lehet, sőt még a legtöbbet teljesítők nevét is alig… Csupán egy példát. A közvetítés előtti éjszakán egy meghibásodott kábelt egy egész csapat elemlámpa fényénél vonszolt végig a pálya mentén, szállt alá vele az alagutakba, kelt át vele az erdőn, cserélte ki – hogy másnapra minden rendben legyen. Hogy kik voltak ők? „Hát a fiúk!” – mondja Morzsi, a hírhozó. Tehát ők voltak. „A fiúk.”

          Ezek után a közvetítés maga?!

          Hát az pofonegyszerű volt!

          Négy riportert összehangolni – nem is lehet nehéz.

          Gyulai Pistának a közvetítés elején és végén szántunk viszonylag rövid, de rendkívül nehéz szerepet, olyan pillanatokban, amikor a versenyzők még vagy már, de a fenébe kívánják a riportert, nemhogy nyilatkozni lenne kedvük. Hasonló szerepre „szerződtettük” Frankl Andrist az egész verseny tartamára a boxutcára, mégpedig nemcsak azért, mert anyanyelvi angolt beszél, nemcsak azért, mert ismeri a Forma-1-es pilótákat és vezetőket, hanem azért is – mert azok is ismerték őt! Így aztán, amikor a legcikisebb pillanatokban majd odalép (de hogy odalépett!!!) hozzájuk, hát nem az lesz az első reakciójuk, hogy azonnal elzavarják. Mi ketten Knézy Jenővel pedig megpróbáljuk megadni az alaphangot, közvetíteni a versenyt. (A versenybírói toronyban informátorként ott trónolt még Dobor Dezső, aki angol nyelven tájékoztatta a legfrissebb dolgokról a riportergárdát. Olivettiéknél pedig Kovácsi László, aki szintén angolul tartotta az összeköttetést a vezető rendező és a komputeresek között a feliratok ügyében.) De mondom, mindenkit felsorolni, még csak a legfontosabbakat sem igen lehet…

Ez volt hát az alapállás. És az, amit a nemzetközi „briefingen” (így nevezik a riporterek számára tartott megbeszélést a közvetítés előtt) Mahrer Emil szépen elmesélt, sőt másodpercre pontosan betervezve le is írt, ki is osztott a riporterek között: hogy mi lesz a közvetítés első tizenöt percében. Mikor mi következik…

          Beköszöntünk. Jenő kezdi felvezetni a leírt, megbeszélt programot, én még egyszer elismétlem magamban a protokollt, mert a miniszterelnök látogatásáról készült képeket majd én mondom alá, de csak az első mondatokig jutok, mert a fülemen máris teljes a zűrzavar (a fülesen keresztül tartjuk ugyanis a kapcsolatot közvetítés közben), a Gyulai idegességében szinte már ordít, hogy azonnal adjuk oda neki a képet, hangot, mert a Senna már be akar ülni a kocsijába, Andris is akar valamit, de hogy mit, azt nem értem, megfogom Jenő könyökét, ami azt jelenti, figyelj, ő rám néz kérdőn, közben persze beszél, mintha mi sem történt volna, én mutatom, írom, magyarázom, persze néma jelbeszéddel, hogy fejezd be, add át a szót Gyulainak, Jenő bólint, hogy érti, de nem ért vele egyet, hiszen itt a leírt program, nekem erről ugyanez a véleményem, de hát a Gyulai se hülye!!!, és ha Sennával akar valamit, akkor azt vagy most, vagy soha, na, Jenő végre felkonferálja a Pistit, nyomhatom a gombot (amit van szerencsém nekem kezelhetni, mert ebben a drót- és hangbábelben másképp már nem lehetett biztonságosan megoldani az összeköttetéseket, mint rajtunk keresztül és a mi vezérlésünkkel.) Gyulai kezdi az interjút, nekünk fönt megvan az első lélegzetvételnyi szünetünk. Kilőjük a mikrofonokat, végre szót is válthatunk. Jenő dühös, hogy is ne lenne az, hiszen borul az egész, én nem érek rá méregbe gurulni, mert máris harsog a fülemen Mahrer hangja: „Lőjétek le a Gyulait, mert másképp nem tudom soha kiadni a Magyarországról készült négypercest, amiért az egész adást ilyen kor elkezdtük!” Lőni persze csak képletesen kell, de azt is hogyan. Pista talán a felénél, ha tart a beszélgetésének. Te jó isten! Mikor fogja ez abbahagyni?! A másik fülemen Andris rádupláz: „Lapajkám, megyünk tovább a Piquet-hez, a Gyulai megy tovább a Piquethez!” Ne menjetek sehova! Ne menjetek sehova! Érted? – vele legalább van összeköttetésem. -  A Gyulai fejezze be azonnal! Hogy érti-e, amit mondok, persze nem tudom, de mint a hiúz figyelem Gyulai minden szemrebbenését, minden szavát. Aztán amikor levegőt vesz egy vágható helyen, már nyomom is a gombot, ettől kezdve már csak a levegőbe beszél, tudom, a guta üti majd meg, de nem tehetek mást, ez volt a kötelességem. Mahrer közben már elindította a négypercest, az alatt zene van, kicsit összeszedhetjük magunkat.

          Az első öt-hat percen már túl vagyunk, kicsit hajszás volt eddig, de még bírható. Gyulai tajtékzik, lélekben vele vagyok, együtt érzek, én is hánynám a tajtékot, sőt hányom is, csak éppen a másik oldalról, hiszen alig sikerült megmenteni, ha egyáltalán sikerült, azt a bizonyos előre közölt, leírt, beosztott és fontos sorrendet… Na de itt is van már Lázár György… hopp! Ez az én asztalom… hol a protokoll… Jenő szerencsére látja, hogy mással voltam elfoglalva, és halálos nyugalommal kezdi a kommentálást, egyik szemével rám sandítva, mikor leszek adáskész állapotban, bólintok, hogy minden rendben van, s a következő mondatot már én mondom, és belefér még egy bólogatásos „köszönöm” is Jenőnek a jókor jött segítségért.

          Aztán rendeződnek kissé a dolgok. Bár a Forma-1-es közvetítés nem éppen az unalmas tevékenységek netovábbja. De kialakul a „szisztéma”, melyet aztán sikerül végigvinnünk. Jenő, ha csak lehet, nem vállalkozik arra, hogy Andris kapcsolgatásával bíbelődjön, inkább fölvállalja, hogy a közvetítést vigye, minden akadályon át, néha-néha még jókat kuncogva is magában (vagy dühösen a fejét csóválva), amikor én Andrissal mérkőzöm egy-egy kapcsolás ürügyén. Mert hát mérkőzni kell, és nincs ebben semmi különös. Olyan riportert ugyanis nem ismerek, akinek ne a maga mondanivalója lenne a legfontosabb, és mi több, azonnal közlendő.

          Csak hát az egésznek, a közvetítés egészének is kell valamiféle formát, keretet adni, azért meg én lennék a felelős, mert az én kezemben van a gomb és a fülemen (Jenő fülén is) a rendező, akinek a szava parancs. Ettől kezdve az időm és energiám legalább felét Andris köti le, de hát jó, hogy leköti, mert ez azt jelenti, hogy dolgozik. „Lapajkám, itt állok Ron Denis mellett” ordítja most is. „És mit mond?” „Itt állok Ron Denis mellett”. „De mit akarsz mondani?” „Itt állok Ron Denis…” Már tölcsért formálok a kezemből (úgy mondom a mikrofonba), persze azért, hogy az adásba ne hallatsszon bele Jenő közvetítésébe. „Andriskám, előbb azt mondd meg, hogy mit akarsz a közönségnek mondani, aztán kiadlak!” „A Ron Denis…” Sajnos nem hall. Majd legközelebb.

          Különben normális, szokott közvetítés volt. Talán egy kicsit bonyolultabb, ugyanakkor feldobottabb, mint máskor. Hiszen látták, hallották. Talán még Gyulai Pista tigrisugrása emelkedett ki a végén, amikor is, mint a villám vetődött a stúdióból már éppen távozni készülő Senna után, és oroszlánüvöltéssel parancsolta vissza a fotelbe, mondván, hogy végre ott a kép és a hang. Frankl Andris viszont már mellettünk ült addigra fönt a kakasülőn, és fordította az angol nyelvű interjúkat.

          Így elmondva, nem is olyan vészes az egész. Ott, a helyszínen azért valamennyiünknek (rendezőket, operatőröket, mindenkit beleértve) voltak olyan pillanataink, amikor úgy éreztük: no, most megtébolyodunk. Aztán mégis megúsztuk. Az elsőt. Leközvetítettük. „Már-már rutinosan” (kiemelés a Magyar Hírlapból), ami nem kis dolog tízévi Forma-1-es közvetítés után Jenő meg a magam részéről.

          Amiben valamennyien egyetértettünk: szerencsénk volt. Nemcsak nekünk, televíziósoknak, hanem az egész magyar Forma-1 vállalkozásnak. Ne esett az eső, nem volt nagy karambol, a nagy harc az élen Senna és Piquet között zajlott, nem kellett sokat kalandozni a kamerákkal a mezőnyben.

          A következő versenyen, Monzában, a Marlboro McLaren „Motorhome”-jában ülünk Mahrer Emillel, Henry Morrogh-val beszélgetünk, aki látta a pesti versenyt, és aki lehet, versenyzőiskolát csinál majd nálunk. Régi ismerős, neki pedig régi ismerőse James Hunt, a volt világbajnok, aki amikor meglátja őt, mosolyogva indul felénk, azaz Henryhez. Az üdvözlés után Henry kezdi a bemutatásunkat:

          „A Magyar Televízió sport…”

          Hunt, aki riporterként volt itt Budapesten, nem is hagyja végigmondani, kitörő örömmel és őszinte lelkesedéssel nyújt kezet, majd ölel át bennünket és mondja, mondja:

          „Nagyszerű volt! Higgyék el, remek közvetítést csináltak. Tényleg nagyon jó volt…”

          Mi csak állunk, mosolygunk, szabadkozunk…

          Az „aggódó” Whittaker széttárt karokkal várja Mahrert, átöleli:

          „Ilyen körülmények között jót csinálni művészet volt.”

          Ezt is eltettük a többi közé, hogy átadjuk a többieknek is…

          Araszolunk Ladánkkal (amelynek ott az oldalán a Magyar Televízió emblémája) a tömegben, befelé a monzai pályára. Százméterenként legalább egyszer dobolnak a Lada tetején, oldalán, bekiáltanak a nyitott ablakon a srácok:

          „Viva Ungheria!” – és hüvelykujjukat fölfelé tartva mutatják, hogy első osztályú volt…

          „Hogy mi?” - azt hiszem, értjük.

          Ekkor már tíz éve jártam a pályákat ugyanilyen autóval. Soha ember még észre nem vette, le nem szólított az embléma miatt.

          Lehet, hogy tényleg csináltunk valami említésre méltót?

          Ennyit talán a múltról.

          A jövő pedig?!

          Amennyiben a Jóisten még sokáig élteti, és a müncheni államügyész le nem ülteti a valóban zseniális Bernard Nelson Ecclestone-t egy korábbi, állítólagos, úgy negyven millió dollárra becsült „baráti kölcsöne” miatt, Ön pedig Kedves Olvasó szorgalmasan issza naponta a Red Bull ízletes löttyét, akkor biztos, hogy ránk köszönt majd a Kánaán, manna hull az égből, és Sebastian Vettel 2021-ig megnyeri még akár a tizedik világbajnoki címét is.

          Ámen.

          AKIK BELÜLRŐL LÁTTÁK:

          Sergio Perez (9.)

          „Balszerencsénkre már az első pillanatban elvesztettük a versenyt. Ez valóban nagyon rossz érzés, de óriási gondjaim voltak a hátsó szárnyaimmal, hamar a boxba kellett mennem…”

          Nico Rosberg (kiesett)

          „Egy technikai probléma volt, ami miatt nem sikerült a versenyt végig futnom. Sajnos. Mondhatni, az egész hétvégém el vont rontva, már az edzésektől kezdve.”

          Daniel Ricciardo (15.)

          „Sokkal lassabbak voltunk az edzésen, mint a versenyben, de ez sem volt elég.”

          Nico Hülkenberg (11.)

          „Sajnos a boxba kellett mennem, mert gondjaim támadtak a sebességhatároló gombbal, amely össze-vissza működött. És  ezzel minden el is dőlt.”

          Esteban Gutierrez (out)

          „Nagyon sajnálom, mert volt egy nagyszerű stratégiánk a versenyre, amely viszont elcsúszott egy olajfolton.”

          Adrian Sutil (kiesett)

          „A rajtnál akik közepes keveréken voltak, óriási nyomás alá kerültek, mert a többiek, lágy keveréken elhúztak a fülünk mellett.”


A KIHÍVÁS

             (A huszonnyolcadik Nagydíjunkra idelátogatott Jean Todt, az FIA elnöke, mégpedig határozott céllal, azon túl, hogy természetesen megtekintette a versenyt is. És hozott magával egy mutatós bukósisakot is, abból az alkalomból, hogy a Hungaroringen lévő Vezetéstechnikai Központ, amely éppen tizenöt éve működik sikeresen, csatlakozott az FIA „Biztonságos Vezetés” nevű, világszerte hódító kampányához. A sisakot Gyulay Zsolt a Hungaroring elnök-vezérigazgatója, és helyettese, egyben a Tanpálya ügyvezetője: Gazsi Júlia vette át.

          A protokollnál maradva: az idén a Hungaroring, hátrányos helyzetű gyerekek egy csoportját látta vendéül a versenyen, és nem is akárhogyan. A gyerekek a Silver lelátón kaptak helyet, és a verseny megtekintésén túl, nagy meglepetésben volt részük.  

          Meglátogatták ugyanis őket a versenyzők közül sokan, például a későbbi győztes Hamilton is, akiről köztudott, hogy a testvére szintén a hátrányos helyzetű gyerek. Az igazi szenzáció azonban Bernie Ecclestone látogatása volt a gyerekek között, akiről tudni lehet, hogy: „Ember emlékezet óta, vagy talán még soha! – nem volt még látogatókkal teli lelátón!...)

 

          Vannak már néhányan, akik attól tartanak, hogy elnőiesedik a Forma-1. Van is mitől tartaniuk, ha Monisha Kaltenbornra gondolunk, aki Peter Saubertől vette át a csapat vezetését, és kifogástalanul, nagy hozzáértéssel csinálja, vagy Claire Williamsre, aki 100 napja vette át sikeres édesapjától a mezőny második legeredményesebb csapatának az irányítását. Ezek után ki tudja hol a határ? A „csillagos ég” ?!

          Nem tudom. De azt tudom, hogy nekünk is van mire büszkének lennünk e téren. A fentebb már említett Gazsi Júlia is ebbe a körbe tartozik ugyanis. Vele beszélgettem, s ennek a beszélgetésnek a lényegét írtam meg alább…

          Íme:

          A Hungaroringen beszélgetünk, az egyik dolgozószobájában, mivel, hogy kettő is van neki, a másik a Tanpályán, amelynek az ügyeit szintén ő, Gazsi Júlia, a Hungaroring Sport Zrt. vezérigazgató helyettese intézi. Az ügyiratokkal teli iratszekrények tetején ajándékba kapott könyvek, modellek, nemes italok mellett, sőt azok előtti sorban, feltűnő helyen egy Ferrari-vörös, első pillantásra is legalább negyven éves, Fiat 500-as kisautó szépen bekeretezett fényképe áll, és vonzza az ember szemét. Nem lehet nem észrevenni. És amikor rögtön szóvá is teszem, a tulajdonos, Júlia nevetve biztosít arról, hogy a dolog nem véletlen, mert „annak a gyönyörűségnek” ott fent éppen az a szerepe, hogy magára vonja a vendégek figyelmét.

          Az a gyönyörűség ugyanis a legkedvesebb vagyontárgya, annyira, hogy minden pillantás, amelyet munka közben időnként rá vethet, külön boldogság. Erre a valóban gyönyörű kis műremekre, amelyből milliónál is többet adtak el, s volt idő, amikor Olaszországban, különösen Rómában több volt belőlük, mint cserebogárból, teljesen véletlenül bukkant rá, egy autószalonban, ahol üzemen már régen kívül, díszletként szolgált. Annyi ideje már, hogy a benzin is megkocsonyásodott az üzemanyagtartályában.

          „És tényleg jár is vele?”

          „Ünnepi pillanatokban. Egy ilyen szépség nem a hétköznapok taposómalmába való.”

          „Megkérdezhetem, hogy ebben a malomban milyen autókkal közlekedett, illetve közlekedik ma is?”

          „Miért ne?! Nincs benne semmi titok. Természetesen egy Kis Polskival kezdtem, aztán volt egy Audi A4-esem, majd egy csodálatos, aranyszínű 4-es Golf-om (persze nem sorban mondom, hanem ahogy eszembe jut), aztán Volvo 40-es, VW Passat, egy Opel, és most egy Audi Q3-assal járok. De amelyikre örökké emlékezni fogok, az egy Saab turbo volt, 93-ban, amelynél jobb autót ma sem tudok elképzelni… Kár, hogy már nem a svédek gyártják.”

          „Igen szép flotta, bárki megirigyelhetné.”

          „Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy ezek többsége a munkámmal járt, a beosztásaimhoz kapcsolódott.”

          „Ez a sok autó nyilván sok kilométert, és sok eseményt is jelent. Melyikre emlékszik a legszívesebben?

          „Az első utamat a Kis Polskival, míg élek nem fogom elfelejteni! Amint megvolt, természetesen a Mamámat autóztattam meg, elvittem a szülőfalujába, Bácsalmásra. Eleinte annyira el voltam foglalva magammal és a vezetéssel, hogy csak később, túl az út felén tűnt fel, hogy az én Mamám igen sűrűn, minden faluban, sőt sokszor a falvakon kívül is, veti ám a keresztet, és talán még valami ima félét is mormol hozzá. Egy darabig bírtam, s figyeltem, hogy mi olyat csinálok vezetés közben, hogy szegénynek ijedtében keresztet kell vetnie, de aztán elszakadt a cérna. Megálltam, és megkérdeztem tőle, hogy annyira rosszul vezetek, vagy mégis mitől fél, hogy veti a keresztet vég nélkül?... Mire szegény csak nézett egy nagyot: „Hogy félni ?!... Én?...De amikor elmegyünk egy templom, egy útszéli kereszt, vagy hasonló előtt, már megbocsáss, de csak keresztet vetek!...”- mondta mosolyogva az én mélyen hívő katolikus anyukám…”

          Ez a Mama, ebben az évben (2013) volt hetven éves. A férje pedig hetvenöt. És ketten együtt, éppen ötven éve élnek boldog házasságban! Csupa jeles dátum, amit meg kell ünnepelni, a Vezetéstechnikai Tanpálya 15. éves jubileumán túl is. Hogy szóba hozzam beszélgetésünk eredetileg eltervezett témáját is, jelezvén, hogy kitérünk azért, majd arra is.

          Az pedig ugyancsak az élet kis csodái közé tartozik, hogy ez a sárospataki fiatal mérnök, hogyan találkozik, majd köt házasságot ezzel a csinos bácsalmási leánnyal, a csaknem „fényévnyi” távolságból. A lényeg, hogy a hatvanas évek eleje már Budapesten találja a családot. Ez nagyon fontos a lányok szempontjából. Júlia, miután Zuglóban laknak, a Radnóti Gyakorló Gimnáziumba kerül, és az ott töltött évek egész életére rendkívül nagy, máig tartó hatással voltak, és vannak.

          „Az a szellemiség, az a kultúra, amely ott nevelődött, ott ivódott belénk, elkísér életem végéig” – mondja. „Negyvenfős osztály voltunk, viszont érdeklődési körünk szerint fakultációkra osztottak bennünket, s ezeken a csoportokon belül (én az irodalom, történelem, német fakultációt választottam), közös munkákat, feladatokat is kellett elvégeznünk. Olvasnunk, és közösen megvitatnunk olvasmányainkat, egymás dolgozatait. Folyóirat figyelést végezni és elemezni az olvasottakat. Csodálatos és szabad életünk volt, nem kellett például iskolaköpenyt hordanunk (abban az időben!), és megtanultunk önállóan, és mégis csapatban gondolkodni és dolgozni.”

          Nagy szerencse a jó iskola, és még nagyobb, ha valaki szeret is tanulni. Júlia, mint mondja, nagyon szeretett, sőt, mint a „jó kislányok” többsége eminens tanuló volt. Olyan szülői háttérrel, mint az övé, nem is nagyon lehetett volna más. Bár, mint meséli, az élet akkor sem volt diadalmenet, időnként még könnyek is szegélyezték az utat.

          Történelemből elsősorban az ókor érdekelte, és a vallástörténet, de ahogy nőtt, egyre inkább az olasz reneszánsz felé fordult a figyelme, nem is tagadva, hogy személyes tapasztalatok révén, amely tapasztalatokban jelentős szerep jutott az olasz ételkultúrának is. Amelynek azóta is nagy híve. Édesapja azonban úgy látta, talán mégsem a humán tudományok felé kellene indulnia.

          „Nem volt könnyű dolga meggyőzni engem, de megértettem, és ma már tudom, hogy teljesen igaza volt” – mondja Júlia, „annak ellenére, hogy a lelkem mélyén még mindig kísért a gondolat, hogy talán meg kellett volna próbálnom, illetve azóta is elolvasok minden elérhető e tárgyba vágó könyvet, próbálok lépést tartani a szakma fejlődésével.”

          De nem ment el az egyetemi felvételire, hanem azonnal elkezdett dolgozni.

          „Imádtam azt a munkát!” - mondja. „A cég már nincs meg, Transpressnek hívták, és én sajtófigyelő referens voltam benne. Egész nap olvastunk, kerestük a sajtótermékekben a megrendelőinket érintő cikkeket, híreket, amelyeket aztán kivágtunk, rendeztünk (akkor még az a számítógépes technika, amely ma van, még nem létezett), és elküldtük nekik. Csodálatos munka volt! Én eredendően nagyon kíváncsi alkat vagyok, ha valamit nem értek, nem tudok, hát kifúrja az oldalamat a kíváncsiság, ha nem nézek utána, nem tudom meg… Szóval maga a Kánaán volt ez a cég, ez a munka a számomra. Még annak is a folytatása egy kicsit, amit a gimiben tanultunk, hiszen minden benne volt, még az irodalom is. És a tájékozottság, a jól értesültség, kívánni se tudtam volna jobbat!”

          Nem telt bele sok idő, mégis talált másik munkát, nem biztos, hogy jobbat, de szintén nagyon érdekeset, egy Budaőrsön működő külkereskedelmi cégnél. A váltás gyakorlatilag egybeesett azzal a hirtelen elhatározással, hogy mégis folytatja a tanulmányait, környezete legnagyobb meglepetésére, a humán érdeklődésű lány beiratkozott a Pénzügyi és Számviteli Főiskolára! A munka mellett!

          „És a matematika? Az kemény dió, azt honnan vette?”

          „Említettem már, hogy a papám mérnök, sőt kutató mérnök, és ő természetesen tudott a családban számolni. Én pedig tudtam, hogy ő honnan tudott, azon felül, amit az ember az iskolában tanul. Elővettem tehát a felvételire készülve az Obádovicsot, amely nálunk otthon apu révén szinte Bibliának számított, és megtanultam belőle mindent, ami kellett. A Főiskolán pedig valósággal megszerettem, és felnőtt fejjel, de megértettem a matematikát. Miután tanultunk statisztikát, mikro-, és makroökonómiát, és még sok mindent, újabb csodálatos világ tárult fel előttem, amelyben azóta is élek, és amelynek vannak területei, például a statisztika, amely számomra valóságos gyönyörűség volt! Annyira, hogy a többiek azt hitték, nem vagyok normális. Hogy a statisztika!...”

          Amikor végzett, rámosolygott a szerencse.

          Sőt, ez a mosoly egy kicsit korábban kezdődött. Amikor főiskolai évei alatt megszűnt a cég, amelynél dolgozott, s helyette egy ingatlankezelő vállalatnál kapott állást, a Dussmann káefténél. Ez a beosztása már valóban egy új terület megismerése volt számára, amely oda vezetett, hogy amikor befejezte a tanulmányait, akkor egy, Magyarországra betelepedni kívánó osztrák lízing cég, a Creditanstalt Leasing valósággal elcsábította!

          „Ez a cég akkor kezdett betelepedni Magyarországra” – meséli, „és tulajdonképpen olyan fiatal munkatársakat keresett, akiket Ausztriában betanít, s akik majd a magyarországi vállalatuknál hasznosítják a tanultakat. Az első két évben többet voltunk Bécsben, mint idehaza, a teljes kurzus, a levelezések, számlázások német nyelven folytak, és nagy szerencsénkre a gyakorlati képzés során az ottani, osztrák beruházásokat jártuk végig, azokon tanultuk meg a leckét.”

          A Creditanstalt ugyanis nem az átlagos, egyszerű ingatlanok fejlesztésével foglalkozott, hanem nagy, sokszor egész ipari parkok beruházásával, tervezésével és felépítésével.

          „Valóságos kis „polihisztorokat” képeztek belőlünk, hiszen ott kellett lennünk és tárgyalnunk a tervezőkkel, ki kellett járnunk, sőt hosszú napokat ott kellett töltenünk az építkezéseken… Az autóm csomagtartójából például tizenöt éven keresztül soha nem hiányozhatott a „kobaka” (a kötelező fejvédő sisak), és a gumicsizma, mert bármelyik pillanatban indulhattunk, esőben, sárban, hóban is valamelyik építkezésre. Nagyszerű iskola, szó szerint az élet iskolája volt ez. Ott ültem a konténerekben a többiekkel, ahol zajlott az élet. És külön szerencsémre akadt egy csodálatos tanárom is benne: az akkor hatvanas éveiben járó osztrák Gertfrieder úr (én alig múltam húsz), aki, amikor észrevette, hogy mennyire érdekel a munkám, maga mellé vett, mondván: „Kislányom! Látom, Maga nagyon igyekszik, és ez dicséretes. Cserébe én igyekszem majd mindent megtanítani a szakmából, amit csak tudok.”

          És így is tett. Mérhetetlenül sokat tanultam tőle. Pót-apám volt azokban az években.”

          A szakma pedig igen szerteágazó volt. Amikor tizenegy és fél évi munka után megvált az akkor már Unicredit néven futó lízingtársaságtól, amelynek a 4. számú belépőkártyáját birtokolta, s amely ekkor már száznál több munkatársat foglalkoztatott, a munkatársai készítettek egy füzetet a vállalat addigi teljesítményéről. A HVG Különszámának „álcázták”, s ebben az összesítésben 58 projekt szerepel. Ötvennyolc, amelyekben mindben benne volt valamilyen mértékben.

          „Ez az ötvennyolcas szám persze csalóka. Egyetlen projekt az ötvennyolcból éppen úgy lehetett mondjuk öt Baumax, mind külön-külön helyen felépítve, vagy egy irodaház, vagy konzervgyár, vagy, mondjuk a szombathelyi börtön, amely egy szanatórium helyére épült, s amelynek az építését mondhatni egész Európa figyelemmel kísérte, lévén, hogy igen kevés modern börtön épül világszerte, s amelynek ötéves jubileumára éppen most hívtak meg. De volt ezek között könyvtár, sőt krematórium is!”

          „Nem semmi!”

          De nagyon szerettem ezt a munkát, életemnek nagyon szép szakasza volt, annak ellenére, hogy nagyon fárasztó is. Nem tudom pontosan, de az autóimba sok millió kilométert hajtottam bele, szinte mindig úton voltam, vagy egy építkezésen, de őszintén szólva nagyon élveztem az egészet, és nagyon sokat tanultam az évek során.”

          „Jól érzem, hogy lassan a Hungaroringre érkezünk?”

          „Nem egészen. Az igaz, hogy a több mint egy évtized után, de főleg azért, mert az a kis vállalat, amelyhez én beléptem annak idején, akkorra már túlnőtte azt a méretet, amelyben én jól éreztem magam, kiléptem a cégtől.

          Mindez májusban történt, és rögtön lett is új munkahelyem, a CIB Bank ingatlanfinanszírozási osztályán. Válságmenedzselésre vettek fel, de szeptember lett, mire elfoglaltam a helyemet… (hogy el ne felejtsem: a sok munka mellett azért közben már évekkel korábban férjhez mentem, gyereket szültem, sőt el is váltam).

          Mire megkezdtem a munkát a CIB-nél, addigra kibontakozott a világválság, én pedig kezelhettem több mint két évig ezt a válságot!... (2010).”

          Ekkor már látszott, hogy a válság az lehet, hogy levonul, de az ingatlanpiac, üzlet, átalakul. Nem volt értelme tovább maradnia.

          „,Nyár volt, szabadok voltunk, lógattuk a lábunkat, és egy-egy kávé mellett próbáltuk megváltani a világot a barátnőmmel. Teltek a hetek, kezdett érdekelni, hogy mihez kezdjek majd ősszel, és az egyik alkalommal kávézgatás közben a barátnőm, aki ismerte valahonnan Gyulay Zsoltot, mondta, hogy Zsoltot most nevezték ki a Hungaroring élére, és éppen embereket keres a vállalat átvilágítására.

          Szerinte, mármint a barátnőm szerint én pont megfelelnék, és megkérdezte, hogy odaadhatja-e neki a névjegyemet. Mondtam, miért ne?!”

          Néhány nap múlva felhívott a Zsolt, megkért, hogy találkozzuk, kimentem a Hungaroringre, és elmondta, hogy mit szeretne: mielőtt bármibe is belekezdene, szeretné átvilágíttatni a vállalatot, hogy megtudja mi a valóság, ahonnan elindulhat. Megkérdezte, hogy vállalnám-e az átvilágítás gazdasági részét, és miután igent mondtam, egy jogász csapattal együtt megkezdtük a munkát. Közel egy hónapig tartott, nem volt könnyű, mert a Hungaroring ügyei meglehetősen szerteágazóak, és össze is voltak gubancolódva. Az átvilágítás végeredménye nem volt különösebben biztató, különösen, ami az anyagiakat illeti: 1,5 millió forint, és 405 euró volt a kasszában, illetve a bankszámlákon. Ezzel szemben volt 100 millió adótartozás, és 200 millió beszállítói tartozás, az egymilliárd beruházási hitelről nem is szólva.

          Amikor befejeztük a munkát, Zsolt megkérdezte, ha már ilyen jól belejöttem az itteni dolgokba, és beleástam magam a Hungaroring ügyeibe, nem lenne-e kedvem folytatni, azaz ide szerződni. Így lettem a helyettese.”

          A véletlen hozta így. Meg az, hogy a Hungaroring menedzselése tulajdonképpen az eddigi munkám folytatása: alapvetően ingatlanfejlesztés. Amit eddig is csináltam, tehát nyugodt szívvel elvállalhattam, és érdekelt is, hiszen különleges feladat. Nem mondom, elég nagy és elég fontos ingatlan, de ingatlan…”

          „Nem gyanútlanul csöppent bele a dolgokba, hiszen előbb felmérte, megismerte a nehézségeket, és azután mindennek tudatában, hideg, józan fejjel, zsupsz!, fejest ugrott a meglehetősen kilátástalan helyzet kellős közepébe. De miért csinálta?! Nem volt jobb dolga?...”

          „A kihívásért! Erős volt a kísértés, nagy volt a kihívás. Hiszen csak abban tudtunk bízni, hogy sikerül meggyőzni a bankokat, hogy érdemes nekünk kölcsönadni, hiszen volt már elég hitelünk, az a bizonyos egymilliárd, meg még néhány kisebb-nagyobb, tehát egyáltalán nem volt biztos, hogy elhiszik-e nekünk, hogy ha még adnak egy nagyobb összeget, akkor azzal el tudunk indulni, és egy év multán már vissza is tudjuk adni.

          Ebben a helyzetben nagy szerencse volt, hogy én a bankszektorból jöttem, és értettem a bankok nyelvén, illetve a bankokban akkor még ott voltak azok az ismerős kollégák, akik közé nemrég még én is tartoztam, így nem „idegenként”, hanem jó ismerősökként tudtunk egymással tárgyalni, és hamar meg is értettük egymást. Természetesen Zsolttal vállvetve küzdöttünk, sokszor átbeszélve a dolgokat, mert a bankokon kívül arra is rendkívül nagy szükségünk volt, hogy az állam, a többségi tulajdonos is végre tulajdonosként viselkedjen, vállalja a rá háruló költségeket és egyéb kötelezettségeket.

          Kemény hónapok voltak ezek, és talán máig ezeknek köszönhetem a „szigorú” híremet, de sokszor kellett úgy kezdenem a tárgyalást a beszállítókkal, bedolgozó cégeinkkel, amikor már november volt, és még mindig nem volt egy fillérünk sem, hogy: „Mennyit tudsz engedni a feléből?...”, mármint a neki járó összegből, hogy ha pénzhez jutunk, mégis tudjunk fizetni még abban az évben, mindenkinek valamennyit.”

          A frissen felvett hitelből sikerült a számlákat kiegyenlíteni még november-decemberben, a hitelt pedig előbb, mint kellett volna, már a következő év nyarán visszafizetni. Ehhez természetesen jelentős átalakításokat kellett megejteni a Hungaroringen, gyakorlatilag egy kézbe venni a pálya szolgáltatásait, legfőképpen a versenypálya hasznosítását, amelyet korábban alvállalkozó végzett. Ezzel a pálya ilyen bevételei két és félszeresére nőttek, s ami talán még ennél is fontosabb volt, ezek a bevételek folyamatosan jöttek, s ezzel a Hungaroring likviditási gondjai megszűntek, illetve a bankoknak is tetszett, hogy mozgás van a pálya számláin, ráadásul komoly bevételek jönnek.

          Azzal, hogy minden közvetlenül a központhoz kapcsoltak, további előnyök is adódtak. Nevezetesen, hogy miután mindenkivel közvetlenül tárgyaltak, minden kiadásról, minden munkáról személyes és kemény viták alapján döntöttek, jobb árakat sikerült elérni, mind a sportszakmával, mind az egyéb bedolgozókkal.

          Mindennél többet mond azonban, hogy egy év alatt sikerült elérni, hogy a Hungaroring üzemi szintű eredménye pozitív lett. Két év múltán pedig, már a mérleg szerinti eredmény is pozitívvá vált, és így maradt továbbra is.

          „Abban, hogy így alakult, nagyon sok munka van, és jó, hogy meg is látszik a munkánk eredménye, mert ez a tulajdonosok, a minisztérium számára is pozitív üzenet, hogy érdemes befektetni a Hungaroringbe, mert a befektetés megtérül. Ez pedig azért nagyon fontos, mert a pálya sikeres jövője nem képzelhető el, jelentős fejlesztések nélkül.  Zsolt egyfolytában bíztat, hogy rövidesen eljön majd az én időm, azaz: „A váltságmenedzselés után végre majd fejleszthetsz is!”, mondja, és ez nagyon komoly dolog. Egyértelmű, hogy a Hungaroring jövője nem képzelhető el, jelentős fejlesztések híján. Én kapásból el tudnék költeni tíz milliárdot (ha lenne) úgy, hogy alig jönnénk fel a földszintről. Nem szabad elfelejteni, hogy ez a pálya már nem gyerek, hanem idős felnőtt, a közműveitől kedve a pálya szalagján át a felépítmény jelentős részeiig sok minden elöregedett, cserére szorul.”

          Az eddigi munkájuk elismerése, hogy a tulajdonos, az állam a Hungaroring fejlesztése mellett döntött. Aláírták a pálya további öt éves szerződését (2021-ig) az FIA-val, amely felételezi a Hungaroring következő évekbeli jelentős átalakítását, modernizálását, világszínvonalon tartását. Hatalmas felelősség, munka ez a vezetés számára.

          „Ön viszont ezen felül egy további feladatot is vállalt, a Vezetéstechnikai Központ, azaz a Tanpálya irányítását.”

          „Ez tulajdonképpen még abból a központosítási elképzelésből fakad, amellyel a szolgáltatásainkat magunkhoz vontuk. A Tanpálya önálló vállalat volt (és maradt is), és eddig önállóan dolgozott, de természetesen nem teljesen függetlenül a Hungaroringtől. Amikor éppen vezető cserére került volna sor, Zsolt megkérdezte tőlem, hogy vállalnám-e a pályával kapcsolatos teendőim mellett, a Tanpálya vezetését is. Mert ott is érvényesíteni szeretné mindazokat az elveket, amely szerint a Hungaroring már dolgozik, és közelíteni akarja, egységesíteni a két pálya munkáját.

          Belevágtam. Azóta a pályák értékesítésekor egyik erősíti a másikat, azaz az érdeklődők mindkét pálya lehetőségeiről kapnak ajánlatot. A Tanpályának nagyszerű instruktorai, tanárai vannak, akik ezzel lehetőséget kaptak arra, hogy a „tananyagot” olyan elemekkel fejlesszék, bővítsék, amelyek csak a versenypálya igénybevételével oldható meg. Ez pedig olyan versenyelőny, amellyel csak nagyon kevés vezetéstechnikai pálya büszkélkedhet, kevés tanpályának van „saját” versenypályája is. Vegyük hozzá még, hogy az Off-Road pályát is közösen üzemeltetjük, s akkor kiderül, hogy a lehetőségeink rendkívüliek, ami a vezetéstechnika oktatását illeti! Motoros Akadémia és mások…”

          „Hogyan bírja?”

          „Még várjon, mert ez nem minden… Egészen 2012-végéig, tíz éven át adtam elő a Műszaki Egyetemen, posztgraduális képzésben (ez RICS, a Műszaki Egyetem, a Corvinus Egyetem, és az Angol Királyi Kamara közös képzése) ingatlanfinanszírozást. Ennek a francia (ESSEC és Corvinus Egyetem) változatát ugyanis még a főiskola után elvégeztem, s ebb

2995 Ft
2396 Ft
20 %
Ajánlott könyvek

Baráz Miklós, Földy Attila

Motor GP Sztorik 2013-2014


A MotorGP Sztorik idén is bőven adtak beszédtémát. A szakértők az egyik legkiegyenlítettebb szezonra számítanak.

Simon István

Száguldó cirkusz 2012-2013

HÉTFŐTŐL (2013. január 21-től) ÚJRA KAPHATÓ!!!

Látogassa meg a kiadó Facebook oldalát!

Dávid Sándor

Forma-1 Sztorik 2012–2013

Látogassa meg a kiadó Facebook oldalát!

Baráz Miklós, Földy Attila

Motor GP Sztorik 2012–2013

KERESSE A SIKERKÖNYVET A LEGNAGYOBB KÖNYVESBOLTOKBAN!!

Látogassa meg a kiadó Facebook oldalát!

Benkő Gábor

Futballgyilkosok

A magyar bundabotrány - pénz, drogok, prostik

Látogassa meg a kiadó Facebook oldalát!