A költő és a macska - Novellák - Wass Albert

A költő és a macska Miután a falak összedöltek, mindenki elhagyta a várost, csak a költő maradt ott egyedül. Meghúzódott egy perzselt rózsalugasban, ahol valamikor szerelmespárok csókolództak, és könnyes szemmel nézte a város pusztulását. Amikor az éjszaka ráborult a romokra, a költő még mindig ott ült és siratta a várost. A csöndnek halálszaga volt, s az egymásra dőlt kőfalak között szél suhogott, és denevér. Mikor a hold följött, valahonnan a romok közül előbújt a macska. Lassan végigsétált a romutcán, meglátta a költőt, odajött, s leült a lába mellé. - Te miért maradtál itt? - kérdezte a költő. - Hiszen mindenki elment. - Mi macskák nem az emberekhez tartozunk, hanem a házakhoz - felelte a macska. - Mi nem szoktunk elmenni. - Nem is tudtam, hogy ilyen hűségesek vagytok - mondta elismerően a költő. - Mi nem vagyunk hűségesek, mi csak macskák vagyunk. De ki vagy te, és mit csinálsz itt egyedül? - Költő vagyok és siratom a várost - felelte a költő. A macska gondolkozott ezen, aztán bólintott. - Siratod a várost. És azután? - Azután megírom azt, ami volt. A vidám gyermekeket, a boldog szerelmeseket, a meleg otthonokat. A múltat. Mindent, ami volt. - Az egereket is megírod - kérdezte kíváncsian a macska - akik lyukakat fúrtak a falakba, hogy könnyebben összedőljenek? A háborút is, amit az emberek csináltak, amikor meguntak házat építeni? A bombákat is, amiket azért találtak fel, hogy gyorsabban rombolhassák le azt, amit fölépítettek? A költő bólintott. - Mindent megírok. - Akkor jó - felelte a macska, és lefeküdt a költő lábaihoz. - Én majd várok addig. - Mire vársz? - kérdezte csodálkozva a költő. - Hogy visszatérjenek az emberek, s fölépítsék újra a házakat? - Dehogy - mondta a macska -, a rigókra várok, hogy visszatérjenek. Szeretem hallgatni az éneküket. S ha éhes vagyok, megeszem őket. - Praktikus vagy - ismerte be a költő. - Macska vagyok - felelte a macska egyszerűen. A perzselt rózsabokrok csupasz gallyai zörrentek a szélben. Magányos volt, hideg az éjszaka, s a romok árnyéka hosszúra nyúlott a holdöntözte téren. - Miért gondolod, hogy visszatérnek? - kérdezte egy idő múlva a költő, s a foga megkoccant, mert fázott. - Tudom, nem gondolom - felelte a macska. - A rigók mindég visszatérnek. Aztán csak ültek, ültek a perzselt rózsalugasban, és nézték a holdat. - A múltat írod most? - kérdezte egy idő múlva a macska kíváncsian. A költő bólintott. - A múltat írom. Látod a boltokat, bujkáló szerelmeseket, iskolából hazatérő gyermekeket? Az anyákat, ahogy vacsorához terítik az asztalt, az öregeket, ahogy a kandallóknál ülnek? Látod őket? A macska szűkre húzta a szemét. - Látom - felelte. - Érzed-e az otthonok melegét. A virágzó kertek illatát? - kérdezte a költő. A macska szemében megvillant sárgán a holdfény. - Érzem - felelte. - Hallod a gyermekek kacagását? Szerelmesek suttogását? Halk zongoraszót lefüggönyzött ablakok mögött? - Hallom - felelte a macska és ásított. - És most mi lesz? - Semmi - felelte a költő. - Remeték leszünk. - Hát jó - sóhajtott a macska -, legyünk remeték! Azzal összegöngyölődött a költő lábainál, és lehunyta szemét. A költő pedig, akiből remete lett, ült tovább a perzselt rózsalugasban, és nézte a holdfénytől sápadt romokat. Dőlt falak tövében árny lapult. Mély volt a csönd a holt város fölött, és ájult, mint a gyász. Hideg csillagokból csöpörögni kezdett a harmat. A hold lement. Sötét lett. A macska dideregni kezdett a költő lábainál. - És most mi lesz? - kérdezte. A remete, aki valamikor költő volt, megvonta a vállait szomorúan. - Nem tudom. Szeretném megírni Istent. De nem tudom. - Nem tudod? - csodálkozott a macska. - Hogy lehet az? Hiszen te vagy A költő. - Mégsem tudom - ismételte a remete. - Nem tudom, hogyan fogjak hozzá. - Ó, hiszen ez nagyon egyszerű! - vidámodott föl a macska. - Építs egy házat, amelyikben tűzhely van, meg tej. A többi majd jön magától. A remete, aki szeretett volna költő lenni újra, elindult a sötétben, és keresni kezdett a romok között. Talált egy behorpadt kályhát, és csakhamar talált egy üveg tejet is. Egy törött szék lábaiból tüzet gyújtott a kályhába, és föltette rá melegedni a tejet. A melegedő tej szagára megjött a macska is, és odatelepedett a kályha mellé. A sötétség lassan oszlani kezdett, de a romokon súlyosan ült a köd, akár egy halottas lepel. A macska dorombolni kezdett a tűz és tej szagától. - Most sem tudod még megírni az Istent? - kérdezte. - Most már, azt hiszem, tudom - felelte a remete, akiből újra költő lett, és kiöntötte a tej felét a macska elé egy ócska tányérba, amit a romok között talált. - Ide figyelj! Azzal nekikezdett eltakarítani a romokat a kályha körül. Mire a köd eloszlott, s az első napsugár fölragyogott a halott város fölött, már egy egész kis kört tisztított meg a kályha körül. - Kezdetnek jó - bólintott a macska -, már van otthonunk. Most aztán igazán megírhatod Istent. - Már meg is írtam - felelte a költő, és mosolygott. Tekintetével a romok felé fordult. Csillogott rajtuk a harmat a napfényben. - Látod az új várost? - kérdezte a költő. - Látom - bólintott a macska. - Hallod a születendő gyermekek kacagását az építendő iskolákban? - Hallom - felelte a macska. - Érzed a jövendő otthonok melegét? Ültetendő virágok illatát? - Érzem - felelte a macska, és beleszimatolt a romok közé behulló napfény aranyporába. - Érzem. Költő vagy igazán, és megírtad Istent. Odébb, a perzselt rózsalugas bokrában valami mozdult. A macska nézett oda elsőnek, s a szeme megcsillant. - Rigók - mondta. Látod, hogy visszajöttek? Élő rügy után kutatnak az égett bokrokon. - Mit gondolsz, találnak? - kérdezte aggódva a költő. - Persze, hogy találnak - felelte a macska fölényes bölcsességgel -, rügyek mindég maradnak, mint ahogy rigók is mindég maradnak. Meg macskák. Meg költők - tette hozzá nagylelkűen -, akik minden földindulás után előbb-utóbb meglelik az Istent. De most megbocsájtasz. Az élet hív, dolgom van a rigókkal. Azzal lassú, kényelmes léptekkel elindult, hogy birtokába vegye az új napot, az új várost, az új világot. A költő mosolyogva nézett utána, s ahogy szeme tovasiklott a romokon, már nem is romoknak látta őket, hanem alapnak egy új város alá.