Nagy csaták 11. kötet - A sarló és a kalapács között - Magyarországi harcok 1944-1945, 1956 (Számvéber Norbert)

A „Nagy Csaták” könyvsorozat kötetei a magyar hadtörténelem nagy csatáit és az azokhoz kapcsolódó hadműveleteket a legújabb kutatási eredmények alapján tárják az olvasó elé.

Reményeink szerint nemzeti történelmünk hadieseményeivel kapcsolatban az itt megjelenő írásoknak évtizedes és évszázados tévhiteket sikerül eloszlatni.

A hadműveletek eseményeinek, a korszak viszonyainak jobb megértését a térképek mellett a parancsnokokról, tisztekről, közkatonákról, a korabeli fegyverekről, egyenruhákról, kitüntetésekről és megannyi egyéb kép, festmény és metszet teszi könnyebbé, szinte filmszerűvé.

A tordai csata 1944. szeptember 15. és október 8. között zajlott le, ahol a magyar 2. hadsereg német segítséggel és óriási veszteségek árán csaknem egy hónapon keresztül feltartóztatta a többszörös túlerőben lévő román és szovjet csapatokat.

Nemcsak Észak-Erdély teljes elfoglalását akadályozták meg, hanem a Kárpátokban harcoló magyar 1. hadsereg bekerítését is.

A magyar 2. hadsereg tordai állásainak védelme kelet-közép-európai térségben azon kevés hadművelet közé tartozott, amely hosszabb időre megállította a szovjet hadsereget.

A Tiszántúlon Szolnok–Nyíregyháza–Nagyvárad térségében 1944. október 6–31. között zajlott le a Közép-Európa második világháborús történetének legnagyobb páncélos hadművelete az alföldi,  más néven „deberecen–nagyváradi” páncélos csata.

A szovjet hadvezetés a Dél Hadseregcsoport és a magyar 2. hadsereg zömének bekerítését és szétzúzását tervezte, a német páncélos erők és a magyar alakulatok támadásai nyomán törekvésük meghiúsult.

Az Erdélyben és a Kárpátokban harcoló magyar 1. és 2. hadsereget és a német alakulatok visszavonulását sikerült biztosítani, majd a Tisza vonalán új védelmi állásokat kiépíteni.

A Dél Hadseregcsoport és a magyar haderő visszavonulása után a szovjet hadvezetés úgy vélte, „egy menetben” elfoglalhatja Magyarország fővárosát, Budapestet.

Horthy Miklós kormányzó „kiugrási kísérletének” kudarca (1944. október 15.), majd a nyilas hatalomátvételt követően Szálasi Ferenc hozzájárult Budapest erőddé nyilvánításához.

Bár a „Festung Budapest”-en rekedt mintegy 90 000 katonának alig fele vett részt a harcokban, a német és magyar alakulatok 52 napig (1944. december 24–1945. február 13.) kitartottak.

Budapest szovjet bekerítése után a német hadvezetés „Konrad” fedőnéven három hadműveletet indított (1945. január 1. és február 15. között) a magyar főváros felmentésére.

Több páncélos és gyalogos hadosztályt csoportosítottak át Varsó körzetéből és Kelet-Poroszországból. Előbb északról Tata, majd délről Székesfehérvár irányából indítottak támadást.

A szovjet erőknek hatalmas veszteségek árán sikerült megállítaniuk az akciókat, így a főváros sorsa megpecsételődött.

1956. október 24-én hajnalban a szovjet 2. és 17. gárda-gépesített hadosztály alakulatai bevonultak Budapestre, ezzel megkezdődnek a harcok a felkelők és a szovjet megszálló csapatok között.

A fegyveres felkelés ekkor már javában tartott, s a következő napokban több összecsapás zajlott a Magyar Néphadsereg, az ÁVH és a szovjet alakulatok között.

Október végére győzött a forradalom. A szovjet erők jelentős része elhagyta Budapestet, ám az országba légi és szárazföldi úton újabb alakulatok érkeztek.

November 4-én hajnalban a „Mennydörgés–444” („Grom–444”) jelszó elhangzását követően 60 000 szovjet katona részvételével megindult a „Forgószél” fedőnevű hadművelet.